Én úgy képzelem, hogy már az ősasszony is használt arckrémet. Mondjuk, mikor az ember elment vadászni, az asszonyok átmentek egymáshoz a szomszédos barlangba és átadták egymásnak szépségápolási tanácsaikat. 

Például: ” Próbálja ki  szomszédasszony ezt a piros bogyóval színezett mamutzsír emulgálásával készített fantasztikus kenőcsöt, én csak rákentem az arcomra, és alig hittem a szememnek, mikor megnéztem magam a tó vizében! ” Mert ugye híján voltak tükörnek. 

Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha nem is pont így történt. 

Az biztos, hogy a XIX. században feltárt thébai papírusztekercsek tartalmaztak szépségápolási recepteket Egyiptomból. Ők már tudták (valahonnan), hogy a természet kincseit igenis fel lehet használni ilyen célra, olajat, iszapot, mézet…

És persze Kleopátra is eszünkbe jut, aki szegény híján volt veleszületett szépségnek, így kénytelen volt a saját image-t szamártejes fürdővel javítani. Ő is tudta (valahonnan), hogy a benne lévő AHA sav serkenti a bőr regenerálódását. 

Aztán jött Galénosz (egy férfi!) görög orvos, aki (valahonnan) tudta, hogy kell hideg krémet előállítani méhviasz, olívaolaj, víz keverékéből. Mert ez a nőknek kell. Aztán persze mások is a nyomdokába léptek. 

Innen már szinte egyenes az út a mai felhozatalig. Az orvostudomány, a homeopátia, a technológia mind-mind azért dolgozik, hogy kedvünkre tegyenek.

Azt hiszik, nekünk ez kell. Nem. Nekünk ez nem kell. Nekünk erre szükségünk van. Szükségünk van a szépségápolásra. Így születünk. 

(Valahonnan=Szerintem egyébként mégiscsak valamelyik okosabb ősasszony lehetett, aki elindította a folyamatot 😃 )